Szenvedéssel az egészségünkért?

Mottó: „Aki korán kel, az igen.” Woody Allen

Ma reggel a mérlegre álltam és büszkén mondhatom, hogy elindult valamiféle fogyás a változófélben lévő életmódomnak köszönhetően. Ugyan én inkább az a fajta vagyok, aki bort iszik és vizet prédikál, azaz jobban szeretek beszélni és írni azokról a dolgokról, amit szükségesnek látok véghezvinni, azért a lelkiismeretem időnként felülemelkedik a lustaságomon és a megvalósítás fizikai formát is ölt(het). Ráadásul elég kísérletező alkat is vagyok, így hajlamos vagyok többféle módszerrel is próbálkozni, hogy újra és újra mozgásba lendítsem a mérleg nyelvét.

A mérlegtől egyébként úgy általában irtózom: megbízhatatlan, barátságtalan, darabja válogatja mit mutat, és ma is csak azért bátorkodtam ráállni, mert ismét elém került egy cikk, ami a Twitter elnök-vezérigazgatójának szokásairól szól. Ebben Jack Dorsey elárulja, hogy milyen szigorú napi rutin szerint él, ami szerinte elengedhetetlen ahhoz, hogy két céget is vezessen, az energiáját és a szellemi teljesítményét állandóan magas szinte tartsa és egészséges maradjon.

A sikeres üzletember 20 éve minden nap meditál, reggel és este is eltölt egy-egy órát szellemi gyakorlattal. A több mint nyolc kilométeres távolságot gyalog teszi meg a munkahelyére és – egy kis képzavarral – most jön a fekete leves: csak egyszer eszik egy nap, és akkor sem viszi túlzásba, húst vagy halat vacsorázik zöldséggel, majd desszertként ezt gyümölcs vagy fekete csoki követi. Ennyi. Ráadásul hétvégenként sem lazít, a változatosság kedvéért egyik nap sem eszik semmit, csak vizet iszik hétfő estig. Az esti csoki sem a lazulást hozza, mert ekkor még lezavar egy váltott szauna-jéghideg vizes fürdőt. Gondolom az esti meditálás előtt…

„Csak úgy lehetsz boldog, ha szeretsz szenvedni.” Woody Allen (ismét)

Amellett, hogy elhiszem, hatékony és célravezető ez az életmód Jack Dorsey számára, azért önkéntelenül is felmerül bennem, nem önkínzás-e ez inkább? Sok sikeres embert ismerünk, akik igen szigorúan bánnak magukkal és a környezetükkel is, hogy elérjék céljaikat, és végső soron ez minden mást felülír náluk. Persze kérdés, kinek mi a kínzás, ki mit él meg szenvedésként, vagy méginkább: ki szeret szenvedni és miért és ki kerüli a szenvedés minden formáját?

Lehet-e szenvedéssel megvalósítani az egészséges életmódot?

Értem én, hogy sokmindenhez kell áldozatokat hozni, hogy elérjük a kívánt célt, muszáj erőfeszítéseket tenni, hogy a dolgok jó irányba változzanak, hiszen ha benne maradunk a kényelmes, megszokott életünkben, akkor általában minden marad a régiben.

De hogy szenvedni kell-e, ez már kérdéses. Ha az életünk, vagy egészségünk múlik valamilyen orvosi beavatkozáson vagy diétán, ami átmenetileg szenvedéssel jár, akkor természetesen ez elkerülhetetlen és el kell fogadni, mint a gyógyulás részét. A szépségért viszont már nem biztos, hogy szenvednék.

Az ember általában nem tudatosan szenved, de ha gyakorolja, akkor fel tudja ismerni, ha valami szenvedést okoz neki, akár érzelmi, akár fizikai téren…és persze ki-ki másképp reagál: van, akinél az első reakció, hogy menekül, van, aki ajándékként éli meg, hogy teste, szelleme riadót fújt és változtatásért kiált, van, aki úgy gondolja, teljesítménye egy újabb szintet lépett, van, aki örömmel nyugtázza, hogy ismét kapott egy eszközt a környezete tönkretételéhez, érzelmi zsarolásához, van, akit egyszerűen kielégít.

A testi, szellemi, lelki egészség számomra azt jelenti, hogy megtalálok és megvalósítok egy egyensúly- állapotot. Egyensúlyt aközött, ami kívánatos és ami lehetséges, egyensúlyt aközött, ami könnyen elérhető és amiért küzdeni kell, egyensúlyt aközött, ami rövidtávon boldoggá tesz és ami fenntartható, egyensúlyt aközött, ami a tünetmentesség és ami a valódi „egész-ség”, egyensúlyt aközött, ami kellemes és amiért bizony időnként (kicsit) szenvedni kell. Jack Dorsey határértékei minden bizonnyal máshol vannak ebben az egyensúly-állapotban, de abban szinte biztos vagyok, hogy a sikerességéhez ennek kevés köze van. Ti mit gondoltok erről?