Példaképem, Helen Levitt

Most, hogy közeledik a karácsony, kissé romantikus hangulatba (is) kezdek kerülni. Ugyanis hiányzik nagyon a párom, aki jelenleg Angliában rekedt az édesanyjánál és a vakcinát várja, hogy végre hazajöhessen. Tőle kaptam egyik első közös karácsonyunkra ezt a fantasztikus könyvet Helen Levitt fotóival. Helen Levittnek, az amerikai utcai fotósnak nagy rajongója vagyok, úgy gondolom, csodásan ragadta meg a new yorki utcák hangulatát és óriási érzékenységgel/érzékkel ábrázolta az embereket. Ma, a mindig a telefonjukba merülő, netán maszkos, rohanó vagy unott arcokat az utcán persze sokkal nehezebb lenne ilyen érdekesnek ábrázolni, de ugye egy streetfotósnak semmi sem lehetetlen…:)

Szóval annyira jó ez a gyűjtemény, hogy úgy gondoltam ez lesz első könyvajánlóm tárgya.

Helen Levitt állandóan New York utcáit fotózta, az egyik legismertebb utcai fotós volt. Minden mesterkéltségtől mentesen, a kiszámíthatóság legkisebb jele nélkül, céltalanul, spontán mászkálva örökítette meg az utca életét. Valahogy nekem nagyon tetszik ez a hozzáállás, mert sok elismert utcai fotós azért, hogy a „döntő pillanatot” elkaphassa, képes hosszú perceket, ha nem órákat állni például egy érdekes háttér előtt, hogy egy megfelelő pillanatban arra elhaladó ember (vagy más történés) izgalmas együttállást (juxtaposition-t) produkáljon. Ezt kissé erőltetettnek érzem, ráadásul türelmem sem lenne ilyesmihez. Ha érdekes a kép, érdekes izzadság nélkül is. Ahogy egy számomra meghatározó fotós, a párom mondta, amikor megkérdeztem hogyan választja ki a témát, az alanyát:

Mindent lekapok, ami fotográfiailag érdekes.

Valahogy úgy, mint Helen Levitt.

A fotók a könyvben 1937 és 1991 között készültek.

Fotók: © Estate of Helen Levitt, a képeket a tulajdonomban lévő könyvből fotóztam