Három rossz és három jó dolog a változókorban

A változókort változókornak hívják, mert ilyenkor sokminden tényleg megváltozik a női szervezetben a hormonoknak köszönhetően. Ha a változásra, átalakulásra gondolok az életem során, nekem gyakrabban jut eszembe valami kihívásokkal, stresszel teli időszak, akár tragédia is, mintsem boldog esemény vagy hirtelen, váratlan szerencse. Egy kicsit ösztönösen összeszorul a gyomrom, ha ezt a szót hallom, változás. Miközben pontosan tudom, hogy annyi értő és gyógyító figyelmet soha nem fordítottam magamra, mint ezen változások megélése alatt.

Visszagondolva mindig megerősödve, picit megújulva kerültem ki ezekből a helyzetekből és utólag még a rossz és a jó közötti határvonal is eltűnni látszik. Szeretnék erre az időszakra is majd úgy visszaemlékezni, hogy ez a folyamat nemcsak valamiféle lefelé örvénylő spirál volt, ami végül leépüléshez vezetett, hanem – mégha nehéz is – látni a jó oldalát ennek az időszaknak. Már most, az elején megszokni, hogy a minusz mellé találjak valami pluszat is (és ha lehet ne csak a labor leletemben… :)).

Összegyűjtöttem hát három kellemetlenséget de három jobb dolgot is, amit ehhez az időszakhoz társítok. Nézzétek meg, melyek ezek!

Mínuszok:

1. Hízás, ennek is a legrosszabb formája: hízás hasra és mellre. Ne ringassuk magunkat illúziókba. A legtöbb dolog, ami nem működött eddig sem, most méginkább elromlik. Ha eddig hajlamos voltál a hízásra, most biztos nem fogsz magadtól lefogyni, sőt, sokkal, de sokkal több erőfeszítés kell a plusz kilók leadásához. Ha tehát eddig nagyok voltak a melleim, akkor most ugyebár nem kellene meglepődnöm, ha még egy számmal nagyobb méregdrága spéci melltartókba kell a fél vagyonomat beleölni. A megfizethető árú, változatos színű és fazonú szexi fehérneműk most sem fognak betározódni a gardróbba, és még mindig nem ezen fogok spórolni.
2. Hangulatingadozás. Ez azért trükkös, mert sokszor nem tudom, hogy kissé szélsőségesebb reakcióim a klimax miatt vannak-e, vagy csak a környezetem lett kezelhetetlenebb. Híresen nyugodt karakter vagyok, amit elsősorban annak tudok be, hogy képes vagyok ösztönösen távoltartani magam az érzelmileg túlfűtött emberi kapcsolatoktól. Nem hagyom, hogy akaratomon kívül bevonjanak játszmákba, fölösleges interakciókba, nem hagyom magam provokálni. Inkább vagyok megfigyelő, mint a figyelem középpontja. Ennek ellenére mostanában egyre jobban idegesítenek például az olyan emberek, akik gyerekes viselkedésükkel rendre megpróbálnak kizökkenteni a méla mizantrópiából – eredménytelenül, viszont kezelésre szoruló lelkiismeretfurdalást keltve. Még egy dolog, amivel foglalkoznom kell tehát, és ez bosszant.
3. Fáradékonyság, erőtlenség. Eddig sem voltam az a dinamikus, pörgő egyéniség (bár sokan nem így látják), de legalább szívós kitartással, ütemesen, határidőre mindig mindent elvégeztem, amit kell. Most szinte vonszolom magam, reggel képtelen vagyok felkelni, és ugyan még most sem kések el többnyire sehonnan, de másfélszer annyi időbe kerül az előkészület mindenhez. Elképzelhető, hogy ebbe a pajzsmirigyem is belejátszik (mint egyébként az előző két dologba is), de ez kiderül hamarosan a legutóbbi vérvétel eredményemből. Éjszakánként minél hidegebb van a hálószobámban, annál jobban megizzadok, pedig soha nem voltam izzadós alkat. Ettől nyilván kicsit nyugtalanabbul is alszom. És persze: nincs kedvem sportolni, nincs kedvem sportolni, nincs kedvem sportolni!! Pedig kéne. Amitől az egész: még rosszabb, még rosszabb, még rosszabb…

Pluszok:

1. Elmaradt a menstruációm, hurrá! Szerintem nem kell sokat ecsetelni, hogy önmagában ennek a kellemetlenségnek a megszűnése mennyi lehetőséget nyit ki előttünk: kevesebb PMS, kevesebb hasi görcs (aki erre hajlamos volt, én igen), szabadabb mozgás, nem kell figyelni, hogy van-e otthon elég betét (kevesebb költség), rugalmasabb nyaralás tervezés, spontánabb szexuális élet (bármikor, bárhogy) és még sorolhatnám.
2. Nagyobb odafigyelés az egészségre. Amíg fiatalabb az ember, nem figyel oda annyira az egészségére, csak ha már baj van, vagy egészen nyilvánvalóak a tünetek. Nem mondom, hogy a tudatosabb életvitel, egészségesebb táplálkozás, gyakoribb szűrővizsgálatok, törekvés a lelki/mentális egészségre (egyensúlyra) kizárólag az évekkel érkezhet meg, de tény, hogy azzal párhuzamosan, hogy egyre kevesebb van hátra az életünkből egyre jobban törekszünk arra, hogy tovább kihúzzuk és ha lehet, viszonylag épen. Még élvezni akarjuk az életet (legalábbis én), pláne, hogy ehhez végre egyre jobban adottak a feltételek: a gyerekek kirepülnek, megtaláljuk a megfelelő társat, nem kell annyit dolgozni, anyagilag stabilak vagyunk (na ez utóbbi rám nem érvényes, de ezt is úgy fogom fel, hogy legalább hajt valami előre és produkál némi szükséges adrenalint…)
3. Nem stresszelünk annyit a párkapcsolaton, tehát ez nem forrása többé a boldogtalanságunknak. Én persze mondhatom, mert szerencsém volt, hogy még időben elváltam és ez lehetővé tette, hogy megtaláljam azt a férfit, aki mellett igazán jól érzem magam. De ha egyedül lennék, talán az sem zavarna annyira, mint fiatalabb koromban. Szóval nem központi kérdés a pasi kérdés, és talán pont ezért valahogy az érdeklődés is megnő irántunk a másik nem részéről. Azt vettem észre, hogy idővel elfogadóbbak, megértőbbek leszünk, de őszintébbek, nyíltabbak is. Nem félünk, hogy valakit azért veszítünk el, mert nem passzolunk a normáiba, de nem várjuk el harciasan azt sem, hogy a másik alkalmazkodjon a végtelenségig. Azonnal érezzük, hogy mikor van szó kontrolharcról csupán és tudunk időben korrigálni. Ilyenkor sem könnyű a jó és harmonikus kapcsolat fenntartása, mert bár mindenki tele van rossz beidegződésekkel, rossz szokásokkal is, de legalább ennek tudatában vagyunk.