Ülök a TV előtt egy nagy adag fagyival a kezemben és bambán bámulom a képernyőt. Teljesen le vagyok lassulva és az idegeim már rég voltak simábbak, mint a bőröm (ezek egyébként állandó harcban állnak egymással, folyton vetélkednek, melyikük tud bonyolultabb alakzatokat és nagyobb összevisszaságot felmutatni). A csatornán aktuális kedvenceimet nézem, a japán selfcare videókat.
De úgy is mondhatjuk, hogy az egyszerű, lassú (vagy lelassult?) életmódot népszerűsítő személyes vlogokat. Annyira le vagyok szedálva, hogy a fagyi rácsöppen a pizsimre (ami amúgy szinte egész nap rajtam van, amikor home office nap van). De nem bánom, mármint a pizsit, mert ahogy elnézem, kedvenceim is folyton abban lazítanak otthon. Annyira jó és annyira távoli az a világ, amit látok, hogy még irigykedni is elfelejtek. Igen, talán épp ez az, amitől akkora a varázsa: tudom, hogy ezt én sose érhetem el, nekem nem ez jutott. Még inspirációnak is csak hamis, félrevezető adalék lenne, úgyhogy nem is zavartatom magam a részletek memorizálásával. De azért mégiscsak hat rám és van pár dolog, ami elgondolkodtat.
Hogy a fenébe tudják magukat ilyen jól érezni egy ekkora, kb. 40 négyzetméteres, konténer belsőre emlékeztető lakásban? Aztán már meg is van a válasz: mert elférnek. Kisebbek (sokkal) és jóval visszafogottabbak a mozdulataik. Ó igen, azok a lassú, puha mozdulatok, azok az apró kezek! Minden elfér itt és tényleg elhiszem, hogy ennyi tárgy, ennyi dekor elég a boldogsághoz. Minden ki van számítva, mindennek megvan a helye, épp annyi, amennyi kell. Ezek a lakások már így épültek. Mondhatnánk, hogy fiatalok, alig vannak otthon, csak aludni járnak oda. De nem: ők is ugyanúgy dolgoznak kilenctől hatig, aztán hazamennek. És igen, ott tartózkodnak és szemmel láthatóan élvezik.
Tényleg ennyit esznek? Az összesen egy főzőlappal és egy mosogatóval bíró, munkalap nélküli „konyhában” állandó a nyüzsgés: tartalmas reggelik, ebédek (vagy lunch boxok), vacsorák és snack-kek készülnek. Mind nagyon egészségesnek tűnik, szépen elkészítve, tálalva. Megint csak ugye azokkal a varázslatosan lassú és puha mozdulatokkal dolgoznak, hogy szinte megkérdezem: „Hogy-hogy ez belefér az idődbe?”, vagy „Vigyázz, ki ne essen a kezedből!” Használnak mindenféle nem túl egészségesnek tartott adalékot is és esznek rengeteg édességet, de összességében olyan kiegyensúlyozottnak és táplálónak tűnik az egész és persze ők maguk is olyan nagyon egészségesnek és rendkívül vékonynak látszanak. Légiesek, egyszerűek és praktikusak, mint a lakás.
Nekem úgy tűnik, hogy sosem fognak megöregedni és nem azért, mert a veszélyes életmód miatt a halál majd hamar magához ragadja őket. Nem is a fiatalság a lényeg itt szerintem, hanem a kortalanság. Ugyan az arcát nem látom, de nekem 15 évesnek tűnik. Azt mondja, hat éve férjnél van, és állandó mozgásban a munkahelyek között, tehát ennél nyilván idősebb. Hogy mennyivel, nem tudom, de szinte biztos vagyok benne, hogy ha tíz év múlva visszatérek ide, akkor is épp így fog kinézni. Minimál szépségápolás, kevés, de jó minőségű kencékkel. Igen, úgy látom, a kence fontosabb, mint a smink. Hogy milyen krémet, szérumot rak az arcára, kezére. Megfontolandó.
Úgy általában mit is jelent a „slow living”, vagy „simple living”, a „selfcare”? Lassú, egyszerű élet(vitel), öngondoskodás. Jó-jó, de ez hogy néz ki a gyakorlatban? Mi látszik ebből ezeken a videókon? A választ jórészt már megadtam szerintem az első bekezdésben: elég ha nézed, már az is jó és teljesen relaxáló. De csinálni, na az azért a magunkfajta nyugati embernek, az kihívás. Amikor attól boldog vagyok (de tényleg), hogy egy simogató állagú és illatú arctisztítóval esténként lemosom az arcom, vagy amikor találok három klassz, egyszerű vonalakból álló inspirációs rajzot a neten, kinyomtatom és felragacsolom őket a falra, vagy gondosan felvágok egy almát és elkészítek egy herbateát és ágyból megnézem a sorozatom következő részét (mert nem nagyon van fotel egyébként). Vagy amikor kipróbálom az új, puha, meleg ágyneműhuzatomat. Eksztázis. Na jó, nekik tényleg elhiszem.
Ami itt a lényeg, az a gondolkodásmód. Minden fejben dől el, ez is. Nem kell ezt akarni, ezt utánozni, erre áhítozni, ha egyébként nem ilyenek vagyunk. De ami jó nekünk ebből, azt érdemes meglátni, érdemes megszívlelni, mert tud nagyon léleksimogató lenni (és/vagy vicces).