Mindig is szkeptikus voltam az úgynevezett romantikus komédiákkal szemben. Talán, mert én valahogy ezt így olvasom: komédia, amit a romantikából csinálnak. Eléggé hervasztónak találom a szerelmi drámákat és az erotikus jelzővel illetett filmeket is. Nem is beszélve a sorozatokról.
De most itt nem az a csavar jön, hogy akkor mi is az, amit általában kedvelek: például a jól megírt krimiket, thrillereket, fekete humorral átitatott, szellemes filmeket, misztikus történeteket, a film noirt és úgy általában az eléggé régi filmeket. Nem, nem a műfajt szeretném taglalni, csupán azt illusztrálni, hogy hová elég, ha fordulunk, hogy lássuk, milyen sztereotípiák élnek az emberekben azzal kapcsolatban, milyen is az igazi szerelem, ki is lehet a nagy Ő. Valahol, úgy érzem, elveszett a szerelem és a valódi romantika a szinonímák, a „majdnem, de mégsem”, a sok-sok érzelmi és fogalmi zsonglőrködés közepette.
Elég sokat kellett nekem is várnom arra, hogy rájöjjek, mi nem a szerelem. Ez persze nem jelentette azt, hogy onnantól viszont automatikusan tudtam, mi az. Sok kapcsolatom volt, olyan, amiről azt gondoltam, szerelem, de olyan is, amiről tudtam az elején, hogy nem az, de valamiért mégis megérte.
Pár dologra, ismétlődő mintákra figyeltem fel a saját kapcsolataimban és mások történeteiben: gyakori félreértésekre, félrevezető érzéki csalódásokra, amelyek nehezen emészthető tapasztalatokat, maradandó sérüléseket, csalódásokat szültek. Azért remek dolog egyébként eléggé öregnek lenni, mert amikor az ember a szerelemről ír, a saját tapasztalatok biztonságos, feldolgozott távolságba kerülnek, a lényeg beépül a zsigereinkbe és szinte biztos, hogy nem jelentkezik az a korábban jól ismert gyomorgörcs és émelygés, ami anno már a téma hallatán kerülgetett.
Szerintem kétféle ember van: aki a szerelembe szerelmes és így mindent fogyaszt (embert, filmet, irodalmat, tudományt), ami lazán vagy szorosabban ebbe a tárgykörbe tartozik, ő és a szerelem elválaszthatatlanok, mindent, de mindent ezzel magyaráz az életében. Míg más a családra, partnerre, múltra, körülményekre, politikára, genetikára fogja a dolgokat, ő nemes egyszerűséggel azt mondja: szerelmes vagyok és ártatlan képpel vállat von. Életművész, aki valójában soha semmiért nem vállal felelősséget.
Aztán ott vannak azok, akik az ideális partnert, a nagy Ő-t hajtják, hogy legyen (vagy elmondhassák, hogy van) család, partner, pár, másik fél, úr, asszony, férj, feleség, kedves, társ, gyerekem apja, gyerekem anyja stb. Ideálisan úgy képzelik, hogy Ő majd jön egy mindent elsöprő érzelem, ellenállhatatlan vonzalom, áramütés és mély belső bizonyosság kíséretében, hogy aztán az összes nyavalyánkat, igényünket, frusztrációnkat, komplexusainkat rázúdíthassuk és elvárjuk, hogy a két szép szemünkért majd ő kezeli ezeket. Persze nem biztos, hogy ezt így nyersen, azonnal és leplezetlenül, de valljuk be, végül is erre megy ki a játék: egyedül nem megy.
Ami szinte biztos, hogy nincs szerelem első látásra, csupán (nagyon erős) vonzalom, saját ideálunk és a hormonjaink játéka, sőt, a szerelem nem is elsősorban érzelem, nem villámcsapásként érkező, mindent elsöprő, akaratunkon kívül magával ragadó téboly, nem halálos vágy, nem múló szeszély, nem ok, nem ürügy, és főleg nem valami kezelhetetlen óriás.
A szerelem döntés személyes felelősségünk teljes tudatában azzal, hogy onnantól a legjobbat akarjuk már nemcsak magunknak, hanem a másiknak is. És hogy mi a legjobb a másiknak? Azt ő mondja meg, ahogy azt pedig mi, hogy mi a legjobb nekünk. A szerelem kitartás és állandó figyelem magunkra és a másikra. Ahhoz, hogy a szerelem így fenntartható legyen, éberség és tudatosság kell, ami sajnos nem megy, amíg saját magunkkal nem vagyunk teljesen tisztában. Addig pedig a szerelem is várhat, talán jobb lesz úgy mindenkinek. (Kivéve a filmipart.)
