Pedig már én is egy középkorú, öregedő nő vagyok. Tisztában vagyok a társadalmi megítéléssel, azokkal az egyenlőtlenségekkel, amelyek a korosztályomat, a nememet (és így a kettőt együtt) érintik még a 21. században is.
Nem szeretnék arról hosszasan méltatlankodni, hogy vajon történelmileg miért alakult így és mitől ilyen remekül fenntartható a mai napig az a rendszer, amely mind a nőktől, mind pedig az idősebb emberektől aránytalanul nagyobb erőfeszítést, időt, pénzt, befektetést, lemondást igényel ha ténylegesen egyenlő tagjai akarnak lenni a társadalomnak, miért kell több áldozatot hozniuk és sokszor „széllel szemben” küzdeniük az egyenlő bánásmódért ha aktív és versenyképes szereplői akarnak lenni a munkaerőpiacnak. Saját személyes negatív tapasztalataimat majd egyszer összegyűjtöm egy csokorba, de biztos vagyok benne, hogy nem fogok újdonságot mondani szinte senkinek, aki hasonló korú és nemű.
Viszont mivel szeretnék pozitív maradni a nyilvánvaló nehézségek ellenére (vagy talán azok miatt) is, összeszedtem pár olyan gondolatot, ami bátorságot ad, és nemhogy nem riaszt el az öregedéstől, de arra sarkall, hogy nagy, csillogó szemekkel vágjak bele életem utolsó harmadába (negyedébe? felébe?, ki tudja…)
- Nem vagyok áldozat. – Annak ellenére, hogy tudom a szexizmus és az ageizmus fogalmak mit takarnak, és, hogy rejtve vagy teljesen nyilvánvalóan jelen vannak a társadalomban, és tisztában vagyok azzal, hogy én is része vagyok ennek a társadalomnak, mégsem lovagolok ezeken a szavakon, nem használom lemondóan, magammal kapcsolatban sajnálkozva ezeket a kifejezéseket, nem érzem és nem is vagyok hajlandó magamat áldozatként elfogadni. Viszont ha tudok, akkor teszek azokért a nőkért, akik áldozatok, vagy segítek olyan szervezeteket, akik ezt profi módon űzik.
- Már nem akarok mindenbe beleszólni. – Hiszek abban, hogy amire nekem hatásom van és amit irányítani tudok, az előbb utóbb meg is tud változni, amit pedig nem tudok befolyásolni, azzal képes vagyok együtt élni és bízni abban, hogy ha meg kell, hogy változzon, akkor az is meg fog. Fölöslegesen nem merítem az energiaraktáraimat.
- A célokat okosabban tűzöm ki. – Mivel a legtöbb erőt és energiát egyébként az adja, ha az embernek vannak céljai, amik részben személyesek, részben azokon túlmutatóak, de mindenképpen változást idéznek elő, igyekszem olyan célokat kitűzni, amelyeket sikerrel el is tudok érni, és amelyekkel másokat is inspirálhatok.
- Nem próbálok különféle szerepekbe belebújni. – Azt is mondhatnám, hogy az évek múlásával egyre jobban saját magam leszek. Ez már csak azért is üdvös, mert így a megkülönböztető bánásmód jóval kevésbé stresszel, vagy hat rám egyáltalán: például nem próbálok meg fiatalabbnak, dinamikusabbnak, szebbnek, vagy kompenzációként erősebbnek, kompetensebbnek kinézni, mint amilyen vagyok, vagy amilyennek szükségesnek tartom lenni egy adott cél eléréséhez csak azért, mert más azt mondja, hogy kellene. Már szembe tudok nézni a hiányosságaimmal is.
- Sokkal tudatosabb vagyok az értékeimet illetően, de több bennem az alázat is az olyan más értékes megnyilvánulásokkal szemben, amelyeket régebben irigyen, gúnyosan félresöpörtem, mert nem értettem őket vagy nem érdekeltek.
- Nem kínzom magam fölöslegesen. – A szépségért közvetlenül nem, csak a jó közérzetemért és az egészségemért teszek, mert tudom, hogy ha az utóbbi kettőre figyelek, akkor az minden erőlködés nélkül kihat a szépségemre is. (Mondjuk ezt mindig is tudtam, de azért egyszer-egyszer régebben beleestem abba csapdába, hogyha a „felszínt kapargatom”, akkor eltart az egy darabig.)
- A barátok fontosak és ezt mostmár tudom is. – Nem elég egyetérteni a mondással, hogy nincs értékesebb az igazán jó barátoknál, ezt meg is kell élni, át is kell élni. Én mostanra jutottam el odáig, hogy ezt teljes lényemmel tudom. Sosem voltam egy parti arc, de még megfelelően szociális alkat sem, viszont a barátaim, azok a barátaim mindig ott voltak velem és ezt sose késő tudatosítani, mert ettől több vagyok..sokkal.
- Nem félek az öregedéstől, még ha ugyanezt nem is tudom egyenlőre elmondani a halállal kapcsolatban. – Az élet vége felé közeledve nemcsak az önelfogadás és az öregedéssel járó testi, lelki, környezeti, társadalmi tényezők és kihívások adnak fel sorra leckéket, hanem előbb utóbb magával a halállal is szembe kell néznünk. Jó ideig áltattam magam azzal, hogy én már nem félek a haláltól, mert voltam olyan helyzetben, amiben az emberek ilyeneket mondanak. De ez nem igaz. Félek attól, hogy már nem lehet több cél, nem lehet dolgokat, megoldásokat, problémákat továbbgörgetni, nem látom többé a gyerekeimet, vagy akárcsak az, hogy olyan fizikai-szellemi észlelésen megyek keresztül, amihez hasonlót sem tapasztaltam korábban. Ha csak rágondolok, már szédülök. Egyenlőre nem tudom a megoldást erre, úgyhogy marad a jó öreg: „majd meglátjuk, lesz min dolgozni…”.
Ennyit tudtam most hirtelen a mérleg jó oldalára tenni, nekem ez elég ahhoz, hogy öregedés ide vagy oda, az egyensúlyt az életemben fenntartsa.
