Azt mondják, ez a legnehezebb. Valóban így lehet, viszont nekem nem a nehézsége miatt imponál, hanem mert hihetetlen örömforrás tud lenni, ha sikerül!
Amolyan feladatorientált, kipipálós típus vagyok, tudom, hogy vannak olyan dolgok az életben, amelyek szükségesek, ami nélkül nincsenek mindennapjaink, ami sokszor nehéz, kényelmetlen, de kell, mert valamilyen szempontból fontos, vagy fontos a szeretteinknek, családtagjainknak.
Mindemellett szeretek olyan dolgokat is csinálni, ami szórakoztat vagy megnyugtat vagy egyszerűen csak jól esik, mert kell a feltöltődés.
Na de mi a helyzet azzal, amikor önként és dalolva, minden mazochizmustól és kényszertől mentesen csapok bele egy tevékenységbe, amivel finoman szólva is átlépem a kényelmi küszöbömet, és nem, nem akarok közben senkinek sem megfelelni, csak mondjuk saját magamnak?
Azt mondják, önmagunk legyőzésébe általában nehézségek, tragédiák kényszerítenek, amelyekből az egyetlen kivezető út az, ha meghaladjuk az addigi énünket, összeszedjük minden elhatározásunkat és új utakat fedezünk fel. Mert ugye ki az a hülye, aki minden komoly motiváció nélkül veti bele magát egy nehezebb szituációba?
Hát én.
Bár azt azért nem mondanám, hogy csak úgy l’art pour l’art találtam ki, hogy belefogok ebbe a számomra teljesen „rendszeridegen” tevékenységbe, a futásba, azon belül is – hogy még csak véletlenül se lehessen örömfutásnak hívni – a reggeli futásba. Sohasem kacérkodtam a gondolattal, hogy majd a futás lesz a fő mozgásformám, mert nem tetszett, féltem tőle, kényelmetlen volt a testemnek, így nem csoda az sem – noha egy ideje csinálom -, hogy nem tartozom azok közé, akik elmondhatják: „elindultam…és képzeljétek, azóta meg sem állok, ha-ha”.
Hogy mi vitt rá mégis? Azt kell, hogy mondjam, először a lustaság. Nem akaródzott majd’ minden nap több kilós, óriási edzőcuccal (ami húzta a vállam és állandóan útban volt) tömegközlekednem a munkahelyemre, hogy aztán este a tömött edzőteremben izzadjam ki a nap fáradalmait. Ez a tevékenység marad hétvégére, amikor kényelmesen átruccanok a szomszéd konditerembe otthonról, majd vissza haza, lehetőleg olyan időpontban, amikor a legkevesebben vannak ott. A futópálya szintén lent van a ház előtt, így adódott, hogy kipróbálom.
De hogy jön ide önmagam legyőzése? Mert ugye a lustaság önmagában egy kissé snassz indok lenne arra, hogy miért éppen futok. Az egészséges életmód, fogyás, erőnlét növelése mind-mind teljesen jogos indokok lennének, értelmes motivációk. De ezeket el lehetne érni más sporttal is, olyannal, ami talán kedvemre valóbb. Akkor miért is ez?
Nincs kényszer, nem akarok magammal kiszúrni, nem vagyok mazochista, még az edzéseket követő endorfinválasz is egyenlőre lecseng viszonylag hamar, mégis futok. Valamelyik este tudatosult bennem valami, amitől hirtelen nagyon erősnek, nagyon elégedettnek éreztem magam. Ez pedig annak a felismerése volt, hogy a futással teszek valami olyasmit, amivel tényleg esélyem van legyőzni magam. Mert nem kézenfekvő, sosem vágytam rá, igazi kihívás és csak magamnak csinálom. Kevés olyan dolog van, ha egyáltalán, amiről ez az életemben elmondható.
