Mivel 50 fölött már sokszor úgy érezzük, mintha minden mozdulat széllel szemben, hegynek fel, nyomás alatt és gravitáció ellenében lenne, egyre nagyobb a kísértés, hogy ilyen-olyan okokat keressünk a halogatásra, a dolgok alól történő kibúvásra, megfutamodásra, beletörődésre. Gyakran mindezt olyan mázba mártjuk, mintha nem lenne másról szó, mint önelfogadásról, pozitív (test)képről, flowról, és ki tudja még milyen önáltató magatartásról.
Eszemben sincs persze ostorozni senkit azért, mert próbálja így vagy úgy túlélni ezt a kihívásokkal és kőkemény változásokkal teli időszakot, mint a klimax, különösen, mert én magam is hajlok arra, hogy a dolgok könnyebbik végét fogjam meg (naná). Viszont mégis kell, hogy írjak mindezek ellenkezőjéről, és éppen most, ugyanis valami halvány eredménycsírát látok előbújni az életminőségemben a kitartásnak, következetességnek, kemény munkának köszönhetően. Ez pedig felvet némi tanulságot, amit gyorsan meg is osztanék.
Tehát ott kezdtük, hogy minden mozdulat kicsit több energia befektetést igényel (vagy legalábbis így érezzük), a kor előrehaladtával. Kellemetlen tünetek sokasága teszi bosszantóvá a mindennapjainkat, fáradtak, kialvatlanok vagyunk. Eközben persze tudjuk, hogy a mozgás, sőt, a rendszeres sport valószínűleg enyhíthetné a tüneteket, segítene felszámolni egy csomó nyavalyát, amivel nap mint nap küzdünk.
Tudjuk mindezt papíron. Aztán a fejünkben, aztán elhatározás formájában, végül a gyakorlatban is. Egészen addig, amíg nem jön közbe valami sokkal fontosabb. Vagy nem érezzük azt, hogy kényelmetlen, fáj, nem múlik, nem csökken, nem fogy. És ez bizony sokáig és sokszor előfordul.
Ekkor jön a szokásos reakció, az ok, ami elodázza, félreteszi, végül kizárja a mozgást:
- fáj, lehet, hogy veszélyes?,
- nincs időm (dolgozom, háztartást vezetek, családdal vagyok, írok, szórakozok, fotózok, alszom)
- nincs erőm (a fentiek teljesen kimerítenek),
- nincs eredmény, minek csináljam,
- de én mást csinálok,
- ez a másik dolog teljesen kielégít,
- boldog vagyok így is
Abban gondolkodunk, hogy vagy-vagy. Mindez nem lehet együttesen a mozgással. Egyszerűen nem fér bele. Pedig csak egy kicsit kellene a hozzáállást korrigálni. A vagy helyett egy apró, de biztos és-t betenni. Nagy a teher, ez igaz. De azért vagyunk, hogy bírjuk. Érdemes egy kis plusz időt beletenni, plusz energiát, kitartást, lemondást, következetességet és rendszerességet. Én megpróbálkoztam ezzel az és-sel… és most így van: fáj és mozgok. Nincs időm és mozgok. Nincs erőm és mozgok. Mást is csinálok és mozgok is. Más is kielégítene, de mozgok is. Nincs még igazán látható eredmény és emiatt néha frusztrált vagyok? Igen, és mozgok tovább. Boldog vagyok úgy általában? Azt hiszem igen. Megakadályoz ez a mozgásban? Nem. Mindezt pedig azért, mert tudom, hogy jó úton járok. Érzem legbelül, hogy ez jó nekem, hogy annak ellenére, hogy én, az örök elégedetlen csak óvatosan, nagyon halványan látom a változást, a külvilág már visszajelez, mert nem csak a test számít.
„Felfaltam” a blogodat,elolvastam az összes írást, és nagyon jó azzal szembesülni, hogy más is úgy éli meg a dolgokat, ahogy én.Remélem, még sok jó, témába vágó bejegyzést olvashatok tőled.
Köszönöm szépen Zsóka, örülök, hogy tetszik és főleg, hogy egy csomó mindennel tudsz azonosulni. Jó érzés nem egyedül lenni..:)