életmód

Mosolyogj!

Sokan állítják, egy mosoly meglágyítja a legkeményebb szívet is. Az én arcomra viszont minden rá van írva, merthogy gumiból van és még nincs agyonbotoxozva. Ha valaki kicsit is odafigyel, akkor általában szavak nélkül is látszik, hogy mit gondolok, milyen érzelmek tombolnak bennem. Kérdés tehát, hogy valóban jó-e a mosoly mindig? Vagy csak arra való inkább, hogy félrevezessük a másikat, mert ugye ha mosolygunk, akkor közben biztos nem látszik, hogy valóban mit is érzünk, nem lehet olvasni a tekintetünkből, nem leszünk kiszolgáltatva, nem leszünk manipulálhatóak, a mosoly véd minket, mint egy maszk, vagy páncél. Ugyanez nem igaz a komor, komoly arckifejezésre. Akkor – ha belenézel a másik szemébe – kiderül, ami első látásra rejtőzködik.

Ezért nem értettem soha, miért mondják mindig, hogy mosolyogjak. Mit akarnak valójában? Hogy kedvesebb legyek? Vidámabb? Megközelíthetőbb? Szebb? Vagy csak nem akarják látni az őszinte véleményem?

Mint fotós eleve ódzkodom a folyamatos mosolygástól és mosolyogtatástól. A családi albumok tele vannak nevető, mosolygós emberekkel, mert ezt szokták meg, nekem is mindig ezt az instrukciót adták: kamera = vigyor. Ez sokszor nagyon természetellenes.

Aztán ott vannak (mostmár inkább csak voltak) a főnökeim, akik atyáskodó hangsúllyal próbáltak ellátni olyan jó tanácsokkal (és ez hivatalos teljesítményértékelésen hangzott el), hogy jobban tenném, ha többet mosolyognék, mert akkor a kollégák (kivétel nélkül férfiak) jobban elfogadnának. Jó-jó, mondhatjuk, hogy ez még az átkos 2000-es évek elején volt, amikor a politikailag korrekt viselkedéssel kis hazánkban még csak ismerkedtek, azt is csak a multiknál. De nem lepődnék meg, ha ma is hasonló baráti és szigorúan szakmai tanácsokkal látnának el női vezetőket a főnökeik. Egy kis mosoly és egy kis flört: máris megteszik a férfi kollégák a szívességet, hogy elismerjék, Te adtad nekik az ötletet, Te hoztad be azt az ügyletet, Te találtad ki azt a terméket. Egyébként ha szerencsés vagy szintén használják, amit csinálsz, de ha közben természetes arckifejezéssel (vagyis inkább a környezetre érzékenyen reagáló mimikával) létezel, teljes mértékben ignorálnak. Egyszer már annyira szeretném hallani, hogy a főnök azt mondja egy férfi kollégának: mosolyogj, úgy mindent jobban el lehet adni.

Ettől függetlenül tényleg tetszem magamnak, amikor mosolygok, és igyekszem ezt gyakran, de csak okkal tenni. Ha valaki például rámmosolyog az utcán. Ez olyan baromi ritka viszont, hogy már csak azért is viszonzom. Vagy ha látok valami kedveset, szépet, mókásat, automatikusan ráül az arcomra a vigyor és remek érzés, ha ez ráragad másokra is. De azért szeretném fenntartani a jogot arra is, hogy nem mosolygok, mert nincs kedvem, vagy mert egyáltalán nem indokolt.

 

 

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *